en el hospital

Szerdán napközben hívtam Kincsemet hogy van, nekem már hétfőn sem tetszett a sebe és mondtam is neki, hogy a felső része be van gyulladva, nem vagyok boldog. De csak mondta, hogy jobban van. Pedig fájt neki, annyira, hogy még egy fél tányér levest sem tudott megenni. Szivem szakadt meg érte. De szerdán megkértem, hogy menjen be a kórházba, ne várjon másnapig, mert nekem ez a dolog nem tetszik. Így aztán be is ment első szóra és mekkora szerencse, ugyanis belső fertőzést kapott és felnyitották a sebét, mindezt simán csak egy érzéstelenítővel... azt mondta olyan érzés volt, mintha most operálnák meg, fájt neki, de tűrte hősiesen. Tele volt folyadékkal, kinyomkodták, kipucolták és a seb azóta is nyitva van, mert ezt megtették minden nap. Plusz intravénásan kapta az antibiotikum löketett. Ma délután aztán bejött az orvos és háromkor azt mondta, hogy hazamehetünk. Így hazamentünk együtt az Anyukájával. Amikor a kórházban öltöztettem az anyukája mondta, hogy annyira szépen vigyáz rád ez a lányzó, így nyugodt szívvel bízhatlak rá. Mire ő: - én mondtam :) és hálás szívvel megcsókolt nagyon lágyan. 

Otthon betakargattam, simogattam, az anyukája meg: - azért ne kényeztesd halálra :) De hát már hogy ne tenném, Ő az én Csodám! 

Az Anyukája aztán elment lepihenni majd vásárolni karácsonyi ajándékokat és így kettesben összebújva szépen elaludtunk, csak arra ébredtünk, hogy jött az Apukája.

Még mindig zavarban van előttem és nem értem, hogy miért ... Ellenben az Anyukájával olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Imádom.

Csütörtökön én is megjártam a kórházat. Életem első MRI vizsgálata is megvolt. Tök egyedül. De azt mondom, hogy le a kalappal az orvosok és a nővérke előtt. A doktornő jött értem a váróba, bekísért egy szobába, ahol mindent le kellett venni és felvenni egy sötétkék eldobható köppenyt és egy zöld eldobható zoknit. Mondta jön a nővérke és beköti a branült... na ez az ami a parát okozta nálam... a kontraszt anyag. Mondtam is a nővérkének, ne haragudjon, de ha én tűt látok elájulok. Mire a doktornő, hozd ide, előbb megmutatjuk a gépet neki, elmagyarázzuk mi fog történni és majd fekve bekötjük a branült. Annyira kedves volt, ahogy segített felülni és szépen elmondta, hogy ez itt a gép, hogy kell feküdni, hogy nem érzek majd semmit, és a fülemre tesznek fülhallgatót, így a berregés elviselhető lesz, majd figyelnek egy monitoron és a kezemben lesz egy távirányító azzal jelezhetek, ha nem érzem jól magam.

A doktornő lefektetett az ágyra, mint egy kisgyereket, tartotta a fejem alulról, a nővérke mondta, hogy szorítsak, engedjek, szorítsak, engedjek, majd megint szorítsam ökölbe a kezem, de ne túl erősen és már benn is volt a branül és a világon semmit nem éreztem, azt sem, hogy benn van, iszonyat jól csinálta. Megkérdezte, hogy okozott e fájdalmat, mondtam semmit sem. Meg hogy szédülök -e , de az sem. Aztán hozott egy másik zselét, azzal feltöltötte a hüvelyem, ott is bocsánatot kért, de mondtam higyje el semmit sem érzek belőle. Majd betakartak, rám helyeztek egy fura valamit, mármint a hasamra, a fülemre pedig a zenét, ami tengercsobogsos delfines volt és indult a menet. Úgy telet el a 45 perc a gépben, hogy sztem én még aludtam is egyet. Egyszer éreztem csak furcsát a hasamban, és egyszer a vénámban nagyon hideget, de mást nem. 

Utána még fél órát ott kellett ülnöm a branüllel, ha esetleg allergiás reakcióm lenne azonnal tudjanak beadni valamit. Közben át is öltöztem, igaz elég bénán, de megoldottam. Akkor csináltam életem első branüljéről egy fotót hehe. Aki borzad az ilyentől, az most valakit kérjen meg hogy takarja le a képet :)

J annyira aranyos volt, felhívott előtte hogy ne idegeskedjek és minden rendben lesz, higyjem el és kizárt, hogy a méhemben lévő tumor az sarcoma. És Gela is amikor kezdődött, előtte írt, hogy ne félj, minden okés lesz, hidd el. Ez jól esett. 

Eredményekről később.