hogueras

Idén először ha nem is minden napját a Hogueras-nak, de péntek-szombatját együtt éltük meg. 

Életemben először voltam bikaviadalon, és azt kell mondjam, valami fantasztikus élmény. Én nagyon élveztem és gyönyörű ahogy a toreador meghódítja azt a hatalmas állatot. Mindenki meglepődött, hiszen arra számítottak, hogy majd undorodom, fáj a szívem a bikáért stb... ehhez képest együtt tapsoltam a közönséggel vagy kiáltottam, hogy olé :) Azt mondták bennem tuti hogy valami elveszett spanyol vér folyik :D

Aztán voltunk az utcafesztiválon a barátaival, akik még nem ismertek eddig. Nagyon rendesek voltak mind és jól szórakoztam velük.

J szabin van, én nem... nekem itt a két gyerek... és amikor én tudnék szabin lenni ő nem tud kivenni egyetlen napot sem, szóval fantasztikus egy nyár ez így... 

Minden nap lassan elmondja, hogy Magyarországra akar menni és hogy megakarja ismerni Anyuékat személyesen. Mondtam azzal még várnia kell... jelenleg nem tudom megfinanszírozni a haza utazást. 

Egyébként nincs semmi különös.

un año y medio compartiendo nuestra vida

Másfél évesek lettünk és az érzés egyre csak növekszik bennünk. Az érzés, hogy összetartozunk, egyek vagyunk, szeretjük egymást valami különleges módon és hogy ez olyan, ami látszik, sugárzik, érződik. 

Körülöttünk lassan nincs olyan ember, aki ránk nézve nem kezdi el emlegetni az esküvőt valamilyen formában... kezdve kollegáitól, barátokon át, az egyik kedvenc étterembe beülve a felszolgálóig. Furcsa, de jó érzés. Az egyik kollegája azzal kezdte, hogy hát ő már nagyon szertné azt a legénybúcsút, a másik, hogy mikor lesz már gyűrű, már olyan rég együtt vagyunk :), a felszolgáló elénk tette konkrétan az esküvői katalógust a képekkel, hogy van kinti helyszín, dekoráció, ételek stb... és közölte, hogy itt a pap is helyben, megbeszélhetjük a dolgot... J meg mondta, hogy oké, de előbb talán vennem kéne egy gyűrűt, mire a pincér rákontrázott: -de gyémánt legyen ám... -jó de meg is kell kérnem a kezét :)) jójó, de az megvan hamar, válaszol a pincér és mosolyog, miközben J mellém ül és elkezdi kinyitni a katalógust. 

Majd koccintunk a szerelmünkre, és hogy ez egész életünkön át ilyen szép legyen!

Estoy cansada..

Vasárnap óta egyedül vagyok a gyerekekkel, Luis lebetegedett, úgyhogy hétfőn rohanhattam érte az iskolába, onnan az orvoshoz.. Antibiotikum... Egészen így lesz péntekig, aztán mennek a nagymamához hétvégére, G csak vasárnap jön vissza kínából, az apjuk meg nem akar jönni a héten értük, holott ő lenne a soros. Úgyhogy megint egyben vagyok anya, apa, bejárónő, játszótárs stb... 

Az igazság az, hogy mostanában ez a dolog eléggé az agyamra megy. A bezártság érzés, hogy nincs életem, nincs magánéletem, állandóan a kölkök. Jó lenne valami értelmes munkát találni és amivel úgy érezhetném én is több vagyok, többet érek. Mert az is hozzátartozik a dologhoz, hogy az önbecsülésem lassan a béka feneke alatt van. Igaz ehhez ugye hozzá tartozik az a két héttel ezelőtti vita a tesójáékkal, hogy én nem vagyok ott senki és nincs is beleszólásom ki mikor megy oda és minek és egyébként is... én is zavarom őket. :S Azóta totálisan szét vagyok esve lelkileg...

Szombaton délelőtt a városban bóklásztunk, motoron, amit J apja adott kölcsön, aztán este visszamentünk mert a középkori vásárt én megakartam nézni... hát hallod lépni sem lehetett. Jó kis műsor is volt a városháza előtt artistákkal és táncosokkal. Meg a szokásos mindenhol sül a kolbász, hús stb... 

De azon kaptam magam, hogy... nem érzem jól magam a bőrömben. Néztem körbe és mind csupa csupa fiatalok, csinosak és szépek. Úgy éreztem magam, mint egy trampli vén tyúk, aki azt sem tudja mit keres ott közöttük.

Még mindig nem tudok felvenni testhez álló ruhát a hasam miatt és a lábam is úgy bedagadt, hogy a végén sírva értem a kocsihoz, hogy papucsra cserélhessem a cipőmet, mert addigra tiszta seb is lett. Kész roncs vagyok. 

J pedig nem érti, hogy miért nem tudom magamat értékelni. De olyan nehéz ez az egész. 

Aztán az est végén megismerkedett mindenkivel, ugye Facu-t és Carlos-t ismerte már, de Dani, Rafa, Javi, Irina még nem. Dani úgy üdvözölte, mintha ezer éve barátok lennének, tök aranyos volt. Ő pedig simán mosolyogva bekapcsolódott a beszélgetésbe és kész.

Az óvárosban pedig a szórakozó negyedben összefutottunk az ő egyik barátjával. Aki nagyon aranyos volt. És nem mellékesen valami sántít a spanyol fiatalokkal, ugyanis ő volt rövid idő alatt az ötödik olyan ember akit nem rég műtöttek vakbéllel... szóval nem tudom mi van ebben az országban vakbél terén, de én Magyarországon egész életem során nem ismertem öt embert, akit ezzel műtöttek... 

Meg találkoztunk a barátja tesójával is, akinek most van útban a másdoik gyerek, holott az első is másfél éves, a srác meg talán volt vagy 24. És ilyenkor mindig átfut az agyamon, hogy amikor vártam a kórházban a nődokinál, ott is mind csupa-csupa fiatalok voltak terhesgondozáson.

Elég ha csak megnézem I-t, itt a kislány 26 hónapos és lassan kibújik a második kiscsaj is és ő is még csak most lesz 25.

Ehhez képest én... !! 

Nem, nem azért, mert most azonnal akarok gyereket. Nem, mert egyenlőre begőzölök így is ha gyereksírás van, meg hiszti, meg stb... csak hogy mennyire nem tartok sehol.