jó ideje már, hogy egy sort sem írtam... Igazából egyrészt nagyon elfáradok minden nap (csoda, hogy ma már a kezemben a gép ezen időpontban), másrészt pedig nem igazán tudok miről írni.
Azzal nem szeretnék senkit sem untatni, hogy épp a gyerekek hogy vannak, mennyi munkám van, vagy hogy rákattantam az albondigas-ra :)
Arról tudnék írni, hogy mennyire kikészít az, hogy lényegében mióta elköltöztem J-től, soha nem vagyunk kettesben, hogy alig látom, hogy ezért vannak vitáink, vagy én full stresszes vagyok, és totálisan rosszkedvű.
Az, amikor én hétvégén már a hátam közepére sem kívánok gyerek vinnyogást, gügyögést, sírást este, reggel stb.... amikor szeretnél végre a másikkal kellemesen együtt tölteni két napot, és nem megy, mert jó pofát kell vágnod másokhoz, akikhez történetesen semmi kedved. Amikor nem hogy öten vagytok abban a lakásban és kerülgetitek egymást, de még jön kettő, négy ember, akikhez semmi közöd és a nem is vagy rájuk kíváncsi... Amikor kimozdulnál a lakásból végre, mert süt a nap, és de jó lenne a szabadban lenni, de a másiknak nincs kedve, meg családcentrikus. Amikor mindent másokkal együtt "kell" csinálni és úgy érzed megfulladsz, börtönben vagy és komolyan legszívesebben kiugranál a 15. emeletről.... és amikor azt látod, hogy a kedvesed a sógornője hasát taperolja és beszél hozzá, akkor úgy érzed, hogy ez volt az utolsó döfés a szíveden...
Én nem vinnyogtam semmiért miután megműtöttek és csináltam mindent, ha lassan is, de csináltam és nem jajjgattam vagy panaszkodtam, vagy sajnáltattam magam. De amikor valaki azért nyíg, mert neki a gyerek rúgdos, meg mert beindulnak a kisebb összehúzódások (ami tök normális) meg mert csak... akkor a falnak tudnék ugrani, hogy őt sajnálni kell és kímélni...
Szóval mostanság nem vagyok túl vidám, ami azt illeti...
Végre találkoztam azonban Facuval, és nagyon örült nekem, és én is neki.
