Hát eljött az idő... Ma reggel felhívtak a kórházból, hogy holnap reggel nyolckor jelenjek meg a kórházban, mert végig kell csinálni az anaszteziológiai teszteket és a nődokival is beszélgetünk egy kicsit. Azóta konkrétan remegek mint a nyárfalevél, szerintem soha életemben ennyire nem féltem semmitől!
Vicc az egészben, hogy péntek este melítettem Jnek hogy arra gondoltam megkérdezem már, mégis mikor akarnak megoperálni... erre tessék... na ennyit a gondolat erejéről... Arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan működik majd.
Ha nem olvastam el hatezer cikket a műtétről, meg élményeket az altatás utánról, és hogy mennyi idő alatt gyógyultak fel stb... akkor egyet sem, pedig alig öt órája hívtak fel.
Mindenki lelkes a fórumokon,hogy milyen jól jártak, elmúltak a fájdalmaik stb... és hogy a bizonyos egy év várakozási idő után elég sokan estek teherbe. (nem mintha most éppen ezen gondolkodnék) szóval semmi paráztató szöveg, mindenki boldog, hogy túl van rajta. (ilyet is ritkán hallani)
Persze mindez ettől még ismeretlen és persze itt van bennem egy csomó para, de próbálok arra öszpontosítani, hogy túl leszek rajta, hogy kiveszik a szörnyet, hogy utána szép és tiszta méhem lesz újra. De nagyon nehéz úgy, hogy Anya nem lesz itt velem amikor felébredek. Gyerekesen hangzik vagy sem, számomra ő az egyetlen, az ő kezének érintése, aki olyan biztonságot ad, amit senki más soha, ami normális, hisz Ő az én Édesanyám, az örök védőangyalom!!
No comments:
Post a Comment