Sokszor van, hogy ami történik abban a pillanatban kellene megörökíteni, mert utólag már nem tudom úgy leírni, hogy az teljese métékben átjöjjön érzelmileg.
Napközben is csak rajta jár az eszem, az együtt eltöltött időnkön, mit mond, mit tesz stb... Ha nézem a képét, ami ott virít a mobilomon, itt a gépemen... csak elmosolyodom, és kényszeresen szeretnék odarohanni és átölelni Őt.
Gyönyörűséges és a lelke még inkább az. Történt, hogy néztük a foci összefoglalót másnap, ahol egy olyan kisfiút mutattak be, aki vak és a testvérével folyton kijár a mérkőzésekre és bár nem a saját szemével, de a testvérén keresztűl lát mégis mindent és szurkol és élvezi. A kedvenc focistája pedig átölelte és ő megtapogathatta, hogy hogyan is néz ki. Én pedig mivel az átlagosnál is érzékenyebb vagyok mostanában elkezdtem sírni, mert ez olyan szép volt. Látni ahogyan ő is élvezi és körülötte a többi szurkoló ahogy ha gól van átölelik stb... J pedig... Édeeeees ne sírjál, rá nézek és csupa könny az arca!!! Ezekben a pillanatokban még inkább azt érzem, hogy nála tökéletesebbet nem is találhatnék a világon!!!
Még azt is imádom benne, hogy bár a házuknál közös gyűjtő van, ő mégis külön szedi az üvegeket és a műanyagot és azt képes elvinni a szelektívbe és nem kidobni a házuk előtt álldogáló mindenesbe.
És van valami, amiről most még nem írok, de ami az eddigi legmeghatóbb perceket hozta számunkra! El sem hiszem, hogy itt vagyunk és ennyire szeretjük egymást!!
Facu... hosszú idő telt el megint, hogy nem találkoztunk személyesen. Az újra együtt élménye tele volt érzésekkel, szeretettel, melegséggel, féltéssel és őszinte, meghitt beszélgetéssel. Látni a legjobb barátodat esetlennek, szomorúnak, betegnek... fájó! Aggódom érte!! Fogtuk egymás kezét és csak beszélt és beszélt. Átölelni egymást és kimondani ölelésben, hogy szeretlek és még jobban szorítani a másikat felemelő érzés. Megígértük, hogy örökké itt leszünk egymás mellett.
No comments:
Post a Comment