No me doy por vencido

Amióta kiraboltak, valahogy csak halmozódni tudtak a fájdalmak. Olyan, mintha hirtelen megfogott volna az isten a kezével és visszhajított volna a földre, hogy héj, ébredj már fel, ez nem valami lányregény.  Pedig annyira jól éreztem magam benne.

Madrid hatalamas és gyönyörű. A vonat iszonyat kényelmes, tiszta, és gyors. Átlagosan 265 km/h-val mentünk, amiből semmit sem érzékeltem, olyan simán siklott, hihetetlennek tűnt, de minden kocsiban ott figyelt, hogy éppen hány km/h-val haladunk. valamint monitorok, amin filmet adtak. Felszálláskor (hely jegyes és be kell csekkolni, mint a repcsin), szóval felszálláskor kesztyűben, osztogattak fülhallgatókat, így aki akart rádiózott, vagy másik csatornán hallhatta a filmet, ami a monitoron ment. Tök jó volt, én még aludtam is.

Mikor megérkeztem csak ámultam, hogy a kijárat és a bejárat között van négyszer négy sáv, amiből háromban egymás szájában csak taxik és taxik és folyamatosan veszik fel az utasokat, azt hittem Carlos sosem fog megtalálni, de simább volt a dolog, mint gondoltam. Aztán irány a konzulátus. Hagy ne mondjam, hogy milyen egyének…. már értem, hogy a konzul miért nem a legvidámabb… fogalmazhatnánk úgy, hogy ez már tényleg a legalja… amikor büdösen, koszosan, le szevaszozza a konzult… komolyan égett a pofám, pedig közöm sincs hozzájuk. Aztán a konzullal tök jól elbeszélgettünk még zárás után és kiderült, hogy nem is rossz fej, csak tényleg baromira elege van.

Utána elmentünk a fodrászatba, ahol Carlos felesége dolgozik, onnan egy argentin kávézóba, onnan egy columbiai barátjához ebédelni, majd be a város közepébe várost nézni, és végül egy másik argentin kávézóba, ahonnan már mate-val és alfajores hegyekkel tértem a vonat állomásra. Ahol bent egy botanikai kert fogadott rengeteg teknőssel, szép váró, nem?

A gyerekek itthon, 17 nap szünet… Semana Santa… ami annyit tesz, hogy virág vasárnaptól kezdve minden nap a városban körmenet… onnan, hogy Krisztust kereszthalálra ítélik, cipeli a keresztet, keresztre feszítik, meghal… feltámad… lassú, hosszú órákon át tartó körmenet, hihetetlen tömeggel. Egy nap még hagyján hogy egy ilyet megnéz az ember, de ezek minden nap … és bizony nekem is minden áldott nap mennem kellett ezt a gyerekekkel végig nézni…

Facu rendszeresen tartja bennem a lelket. Annyira ismer, hogy az már félelmetes. Az antennái ezerrel működnek. Minden alkalommal tudtomra adja, hogy mennyire gyönyörű vagyok, így ahogy vagyok. A tudtomra adja, hogy én lennék a világ legszebb anyukája. Hogy annyira szeretetre születtem, hogy angyal vagyok. Nem tudom, a nehéz pillanataimban mit csinálnék nélküle?? Mihez kezdenék a felemelő szavai nélkül?

Tegnap, amikor már teljesen magam alá temetkeztem, akkor is a jelzőcskéi beindultak és jött az üzenet: mi a baj Kincs? Elmondtam és egyből, ahogy ő szokott. Gyerünk, állj fel, tudom, hogy nehéz, tudom hogyan érzel most, de emeld fel a fejedet, állj a talpadra és irány előre. Nem engedheted meg magadnak, hogy lehúzzon az örömtelenség. És nem igaz, hogy nem szeret téged senki. Itt vagyok. Most is itt állok melletted és fogom a kezed. Gyere ide, most azonnal.

Nem tudom, hogyan csinálja, de iszonyat jól esik.

Jacoboval töltött percek a legszebbek az életemben. Gyönyörű pasi, nem tudok betelni vele.