jó ideje már, hogy egy sort sem írtam... Igazából egyrészt nagyon elfáradok minden nap (csoda, hogy ma már a kezemben a gép ezen időpontban), másrészt pedig nem igazán tudok miről írni.
Azzal nem szeretnék senkit sem untatni, hogy épp a gyerekek hogy vannak, mennyi munkám van, vagy hogy rákattantam az albondigas-ra :)
Arról tudnék írni, hogy mennyire kikészít az, hogy lényegében mióta elköltöztem J-től, soha nem vagyunk kettesben, hogy alig látom, hogy ezért vannak vitáink, vagy én full stresszes vagyok, és totálisan rosszkedvű.
Az, amikor én hétvégén már a hátam közepére sem kívánok gyerek vinnyogást, gügyögést, sírást este, reggel stb.... amikor szeretnél végre a másikkal kellemesen együtt tölteni két napot, és nem megy, mert jó pofát kell vágnod másokhoz, akikhez történetesen semmi kedved. Amikor nem hogy öten vagytok abban a lakásban és kerülgetitek egymást, de még jön kettő, négy ember, akikhez semmi közöd és a nem is vagy rájuk kíváncsi... Amikor kimozdulnál a lakásból végre, mert süt a nap, és de jó lenne a szabadban lenni, de a másiknak nincs kedve, meg családcentrikus. Amikor mindent másokkal együtt "kell" csinálni és úgy érzed megfulladsz, börtönben vagy és komolyan legszívesebben kiugranál a 15. emeletről.... és amikor azt látod, hogy a kedvesed a sógornője hasát taperolja és beszél hozzá, akkor úgy érzed, hogy ez volt az utolsó döfés a szíveden...
Én nem vinnyogtam semmiért miután megműtöttek és csináltam mindent, ha lassan is, de csináltam és nem jajjgattam vagy panaszkodtam, vagy sajnáltattam magam. De amikor valaki azért nyíg, mert neki a gyerek rúgdos, meg mert beindulnak a kisebb összehúzódások (ami tök normális) meg mert csak... akkor a falnak tudnék ugrani, hogy őt sajnálni kell és kímélni...
Szóval mostanság nem vagyok túl vidám, ami azt illeti...
Végre találkoztam azonban Facuval, és nagyon örült nekem, és én is neki.
No comments:
Post a Comment